Bemutatták a Fidesz új EP képviselőjét

De Blasio Antoniót jelöli a Fidesz európai parlamenti képviselőnek a nemrégiben elhunyt Pálfi István helyére - jelentette be Szájer József EP-képviselő csütörtöki sajtótájékoztatóján.

De Blasio Antonio 1990 óta dolgozik a pécsi Fideszben, 1993 óta párttag, szakterülete az egészség- és környezetfejlesztés. A képviselőjelölt, aki a július 15-én elhunyt Pálfi István helyére kerül az Európai Parlament néppárti frakciójába, a tájékoztatón elmondta: édesapja olasz, édesanyja magyar, de ő maga Magyarországon született, és magyar anyanyelvén kívül olaszul, oroszul és angolul beszél.

Eredeti foglalkozása orosz-angol szakos tanár, 1990-től a pécsi önkormányzatban, illetve a Baranya megyei közgyűlésben dolgozott, többször volt tanácsadója Egészségügyi Világszervezetnek is.

Szájer József elmondta: azért esett a választásuk De Blasio Antonióra, mert a dél-magyarországi régió eddig nem képviseltette magát a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjában, másrészt az új képviselő félig olasz származása révén talán egy újabb nemzetet, Olaszországot is meg lehet nyerni a kisebbségek ügyének az Európai Unióban.

A politikus hangsúlyozta: reményeik szerint De Blasio Antonio aktívan részt vesz majd Pécs Európa kulturális fővárosa projektjében, valamint abban, hogy Magyarországra minél több uniós forrás érkezzen.

EuVonal

Az EU ma: helyzetkép és forgatókönyvek

Előadás „Az Európai Unió és iskolai tanítása” c. konferencián, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata szervezésében, Budapest, 2006. május 13.


Aligha lehet kétséges, hogy az európai integrációs folyamat az elmúlt fél évszázad legnagyobb politikai vívmánya. Kiindulópontja a szükségszerűség érzése volt: az alapítók generációját az a „soha többé” eltökéltség vezérelte, amely nem csupán közvetlenül a második világháború borzalmaira kívánt választ adni, de azon túlmenően az európai történelem egészét jellemző negatív dialektikán való egyszer s mindenkori felülemelkedést is célozta. Kifutását tekintve pedig a remény vezérelte, miszerint az európaiak közösséggé válása utat mutathat a világ jövőbeni megszervezése felé. Annál is inkább, mivel az integráció Jacques Delors roppant találó megfogalmazása szerint nem egyéb, mint „az egymásra utaltság kezelésének laboratóriuma”.

Most elsősorban mégsem arról akarok szólni, hogy milyen zseniális, szükségszerű és reményhordozó az európai projekt. Részben azért nem erről lesz szó, mert a megvalósítás során elkövetett hibák ma már komoly kockázatokat rejtenek magukban, és sok tekintetben kiüresítették az eredeti elképzeléseket. Részben pedig azért lesz máson a hangsúly, mert a folyamat külső-belső hitelessége és legitimitása szempontjából ma az egyik legnagyobb kockázatot a retorika és a realitások között tátongó szakadék jelenti. Ezúttal tehát szigorúan az utóbbira összpontosítok: az integráció valóságát szeretném vizsgálni.

Az Európai Unió immár 450 millió fős belső piacával, közös kereskedelempolitikájával a világgazdaság két vezető hatalmának egyike. Összesített katonai büdzséi alapján erősen lemaradva bár, de második helyen áll az önmagával folytatott egyszemélyes fegyverkezési verseny következtében a földgolyó katonai kiadásainak felét költő Egyesült Államok mögött. Európa adja a globális fejlesztési támogatások és humanitárius segélyek felét, az ENSZ költségvetésének 40 százalékát, s az elmúlt évtizedekben ő vállalta a békefenntartási és a válságokat követő helyreállítási terhek háromnegyedét. Az euró bevezetését egyértelmű sikerként lehetett elkönyvelni, az Unió napirendjén pedig a gazdasági-pénzügyi fókusz mellett egyre nyomatékosabban szerepelnek a diplomáciai és katonai-védelmi kérdések is. Szomszédsága nem csak hogy nem kíván konfrontálódni az EU-val, de többnyire minden igyekezetük arra irányul, hogy maguk is részévé váljanak. Egyszóval az integráció – látszólag – diadalmenet. Bizonyos területeken és bizonyos pontig tényleg az. Ám valójában agyaglábakon álló óriás. Továbbra is hiányzik ugyanis belőle az, ami értelmet, irányt és túlélést biztosítana számára: nem tisztázott benne a politika helye, következésképpen napjainkra életveszélyes senki földje zónát súrol a szuverenitás.

Hogyan jutottunk idáig?

Amikor az integráció alapítói a Nagy-Britannia által alternatívaként kezdeményezett szabadkereskedelmi „térség” helyett egy vámuniót képező és közös politikákat foganatosító „közösséget” indítottak útjára, vitathatatlan politikai ambícióval ruházták fel projektjüket. A Római Szerződést előkészítő messinai konferencia külügyminiszteri határozatában a Hatok egyébként feketén-fehéren leszögezték, hogy a gazdasági integráció csupán az első lépés az európai építkezés folyamatában. Célja mindenekelőtt, hogy „Európa megőrizze a világban elfoglalt helyét, visszanyerje befolyását és kisugárzását, s folyamatosan növelje lakossága életszínvonalát”.

A politikai „finalitás” azonban a kétpólusúság időszakában elkerülhetetlennek beállított atlanti alárendelődés nyomása alatt, a közös piac kialakítására való aránytalan összpontosítással, a sorozatos bővítésekkel és a folyamatos kompromisszumokkal mindinkább háttérbe szorult. Ennek folyományaként egy igen szerencsétlen kombinációnak lehetünk tanúi. A tagállamok az európai egységesítés jelszavával lemondanak nemzeti szuverenitásuk (a külső-belső folyamatok politikai ellenőrzésére, korrigálására és alakítására való képességük) komoly szeleteiről, miközben kollektív, uniós szinten semmi nincs, ami képes és hajlandó lenne azt képviselni-védeni. A szakirodalomban negatív integrációként emlegetett belső korlátlebontást nem követte a pozitív, közös politikai entitást építő szakasz. Az unió alapítói által közbeeső állomásnak tekintett gazdasági egységesítést nem koronázta meg az egészet keretbe foglaló stratégiai dimenzió: ennek híján a nyers piaci logika szuverenitásunk fokozatos eróziójához vezet.

A folyamat mechanikáját jól példázta a nyolcvanas évek közepén Jacques Delors elnöksége alatt elindított nagy projekt, az egységes belső piac létrehozása (a személyek, áruk, tőke és szolgáltatások szabad áramlásának útjában álló fizikai és jogi-technikai akadályok felszámolása). Az eredeti terv az Európán belüli versenyt ösztönző belső deregulációt összekapcsolta egy ambiciózus iparpolitikai dimenzióval, amely a kontinens ipari-technológiai bázisának megőrzése és erősítése, a jövőbe mutató képességek és infrastruktúrák kiépítése és a foglalkoztatás szolgálatába állította volna azt. A közösségen belüli legkisebb közös nevező azonban csak a projekt első feléig terjedt. A belső korlátlebontást ugyanis két gyökeresen ellentétes megfontolásból lehet támogatni: míg egyesek számára a belső liberalizálás az integrációt kell hogy elősegítse, addig mások szemében az integráció csupán a teljes liberalizálás eszköze. Az összuniós konszenzus tehát mindössze a negatív integrációhoz elég. A felemás megoldás nyomán viszont a tagállamok nemzeti hatáskörben úgy veszítik el a politikai döntés és cselekvés képességét, hogy kollektív szinten semmi nem érvényesíti helyettük az imígyen feláldozott szuverenitáselemeket. A következményekre pedig a francia De Gaulle tábornok már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett: „Egy integrált Európa, aminek nincs politikája olyan kívülállótól kerülne függésbe, akinek viszont nagyon is van.”

A kilencvenes évek folyamán zajló kettős előremenekülés ráadásul példátlan mértékben felggyorsította ezt a torzulási folyamatot. A „bővítés” és „mélyítés” közötti versenyfutás ugyanis az adott körülmények között így is, úgy is csak az egyik oldalnak kedvezhetett. Annak, amely a megkérdőjelezhetetlen szent kötelességként beállított, vég nélküli bővítéstől alapvetően az integráció felhígítását remélte: mind a tagállamok számának és sokszínűségének objektív növekedése, mind az újonnan csatlakozók szubjektív irányultsága, mind pedig a közös identitásépítésnek és távlati tervezésnek a lezáratlanságból adódó ellehetetlenítése folytán. A másik oldalon az Unió politikai célkitűzéseihez ragaszkodók a „mélyítést” emelték amolyan ellendogmává. Ezáltal pedig beleestek a létező legostobább csapdába. Mivel az összuniós szintű integrációs előrelépések természetesen továbbra is csak a legkisebb nevező alapján történtek, a felhígulást megelőzni próbálók az egymás után gyártott szerződésekbe foglalt sorozatos kompromisszumokkal mindössze két dolgot érhettek el. Egyrészt tovább növelték az egész építmény kiegyensúlyozatlanságát a szuverenitás-leépítő negatív integráció javára; másrészt pedig eszközökkel nem alátámasztott nagyratörő cékitűzéseket fogalmaztak meg, s ezáltal mesterségesen és irreálisan felduzzasztották az Unióval szemben támasztott elvárásokat. Ami óhatatlanul vagy állandó csalódásokhoz, vagy „Brüsszel” általános bűnbakként való megjelenítéséhez vezetett. Leginkább persze mindkettőhöz egyszerre.

Hol tartunk ma?

Európát jelenleg stratégiai és identitásbeli megfoghatatlanság jellemzi: földrajzi és politikai körvonalait egyaránt homály fedi. Földrajzi határai nem csupán Kelet és Dél felé, de nyugati irányban is mindmáig tisztázatlanok. A gazdasági és politikai dimenziók közötti fentebb leírt aránytalanság pedig döntési és cselekvési képességünk folyamatos gyengülését eredményezi: ez belül a szociális, kulturális, ipari-technológiai, védelmi törekvések lefelé nivellálásához, kívül kollektív tehetetlenséghez, a kontinens sebezhetőségéhez vezet.

2004 tavaszán Romano Prodi bizottsági elnök felkérésére egy illusztris személyiségekből álló tanácsadó csoport felettébb tanulságos elemzést tett le az asztalra. A régi és új, kicsi és nagy EU-tagállamok neves exminisztereit, tudósait, üzletembereit tömörítő „bölcsek” testületének feladata egy „fenntartható projekt” kidolgozása volt az Unió számára. Ennek ők „A politikai Európa létrehozása” címet adták, és a jelen folyamatainak szemügyre vételekor igen pesszimista képet festettek le. Nem mintha nem lenne közös alap, amire építkezhetnénk, vagy mintha ez a közös alap nem lenne elméletileg minden szempontból életképes és releváns. Hanem, mert napjainkban ennek ellenére a szakadék szélére került. Az ok magától értetődő. Mint írták: „az európai modell továbbvitele azért nem biztosított, mert semmi nem védi kellőképpen – lévén, hogy nincs hatékony, politikai unió formájában jelentkező megtestesülése”. Konklúzióként pedig egy drámai, ám logikus megállapítással zárult a gondolatmenet: „Európaiak, meghalhat a ti Európátok!”



A kilencvenes évekbeli kettős előremenekülés révén egyre akuttabban jelentkező politikahiány értelemszerűen külső-belső válságokhoz vezet. Ezeket azonban akár lehetőségként is felfoghatjuk: kíméletlenül felszínre hozzák ugyanis a hosszú évtizedek óta a mélyben húzódó, ám üres szóvirágok mögött kitartóan elkendőzni próbált lényegi ellentéteket. Az utóbbi időben két ilyen „igazság pillanata” a média figyelmének is a középpontjába került. Először az iraki beavatkozás körüli viharokat, majd pedig az alkotmányosnak keresztelt új uniós szerződés francia és holland elutasítását boncolták ízekre és kommentálták bőségesen a nagy nyilvánosság előtt. A kérdés – mint mindig – természetesen most is az, hogy vajon a történtekből sikerül-e végre levonni a már régóta esedékes konzekvenciákat. Vagyis a rövidlátó felelőtlenség, a színes délibábkergetés és a meddő önigazolás-kísérletek helyett a politikai realitások talajára visszahelyezve folytatni az európai építkezést.



Ehhez mindenekelőtt tudomásul kell venni, hogy az uniós tagállamokat ma egy alapvető, háromszintes törésvonal osztja két szembenálló táborra. Az iraki válság során szokatlanul nyílt formában kifejezésre is jutott, hogy az egyes EU-országok – bár kiindulópontjuk furcsamód sok tekintetben hasonló, végkövetkeztetésükben mégis – gyökeresen ellentétes nézeteket vallanak. Mind az integráció tartalmára, mind az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatára, mind pedig a világrend kívánatos felépítésére vonatkozóan – egyelőre legalábbis – összeegyeztethetetlenek az elképzeléseik.



Ami az integrációt illeti, egyetlen tagállam sem vonja kétségbe az Európai Unió jelen és potenciális előnyeit. Kérdés azonban, hogy milyen Európát látnának szívesen. Míg egyesek számára az integráció alapvetően egy jól szervezett szabadkereskedelmi övezet, amely politikákkal csupán akkor, ott és addig rendelkezik, amikor, ahol és ameddig az Amerikának is megfelel, mások szerint az adja létjogosultságát, ha kontinensünket a saját modelljét képviselő-védő, teljes értékű geopolitikai szereplővé emeli. Az Egyesült Államokkal kialakított kapcsolatok terén valamennyi tagállam szoros partnerséget szeretne látni. Ám korántsem mindegy, hogy milyen alapokon. Míg egyeseket cseppet sem zavar – sőt akár a kapcsolat stabilitásának zálogát látják abban –, hogy az úgynevezett partnerségben Európa egyoldalú függőségi helyzetből vesz részt, addig mások szerint a kölcsönösségen alapuló valódi partneri viszonyt csak Európa nagykorúsodása, autonómiájának teljes körű és maradéktalan felvállalása biztosíthatná.



A világrend kívánatos alakulása kapcsán minden EU-tagállam a multilateralizmusban látja az egyetlen olyan megoldást, amely legitimitást, ezáltal hosszú távon is fenntarthatóságot képes garantálni. A kérdés megint csak az, hogy milyen alapokon működő, milyen multilateralizmusról lenne szó. Egyesek úgy vélik, hogy egy transzatlantinak nevezett (mint láttuk, belül erősen kiegyensúlyozatlan) egypólus az, ami stabil kereteket nyújthat egy jól működő, bár szelektív multilateralizmus számára. E nézet szerint adott esetben – jobb híján – akár a NATO is átveheti az ENSZ BT szerepét. De leginkább persze szükség sem lenne erre, lévén hogy az elsöprő fölény előtt magától meghajolna, az egypólus akarata számára multilaterális fügefalevelet biztosítana a Biztonsági Tanács. Mások szerint ez nem csupán illuzórikus elképzelés, de a hátterében álló dzsungeltörvény szentesítése egyben rendkívül veszélyes precedenst is teremtene. E felfogásban az „ellensúlyok és fékek” elvének érvényesülését kizárólag egy többpólusú rendszer biztosíthatja, valódi multilateralizmusra csak a mainál jóval kiegyensúlyozottabb nemzetközi erőviszonyok között volna esély. Európa célja és küldetése, hogy maga is a globális folyamatokat alakító – azokat lehetőség szerint az együttműködés felé terelő – hatalmi központok egyikévé nője ki magát.



Mindezen vitákkal kapcsolatban az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő uniós politikus, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök 2005 júniusában „két filozófia” ütközéséről beszélt. Mint hozzátette: „Mindig tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd ez az egész felszínre kerül”.



Eközben az európai állampolgárok már-már ösztönösen érzékelik (és a felmérések egybehangzó tanúsága szerint masszívan nehezményezik) a szuverenitásvesztésből fakadó politikahiányt. A gazdasági-társadalmi berendezkedést illetően nem a szabályok nélküli „ultraliberalizmus”, hanem a szolidaritás és a környezetvédelem által keretek között tartott szociális piacgazdaság mellett teszik le voksukat. A közös uniós fellépést tartják hatékonynak és kívánatosnak, ám ettől még identitásaikról és nemzeti vétóikról nem óhajtanak lemondani. Elsöprő többséggel értenek egyet abban is, hogy Európának „az Egyesült Államoktól független külpolitikát” kellene folytatnia. Márpedig a politikai cselekvés és szabályozás igénye, az identitáshoz való ragaszkodás, illetve a független külső szerepvállalás mint elvárás teljes mértékben legitim – s egyébiránt stratégiai szempontból mindenképpen elengedhetetlen – törekvés. Figyelmen kívül hagyása pusztán egyetlen dolgot eredményezhet: visszafordíthatatlan külső-belső hiteltelenedést.

Hogyan tovább?

A jelen integrációs gyakorlat, melyben felelősségeiket egy politika nélküli unióra ruházzák át a tagállamok, alapvetően két forgatókönyvhöz vezethet. Vagy folytatódik, s ez esetben európai érdek- és értékérvényesítő képességünk külső hatalom/hatalmak irányítása alatt erodálódik semmivé. Az európai építkezés során bevett hasonlattal élve: feloldódunk, mint egy csésze teában a cukor. Vagy ellenhatást vált ki, s az integrációs „közjáték” után a szuverenitásgyakorlás kizárólagos alapon visszatér a hagyományos nemzetállami keretek közé. A probléma az, hogy az európai országok ma már egymagukban sem a globális kihívásokkal szemben, sem a nemzetközi erőviszonyok rendszerében nem képeznek kritikus tömeget. A kiút kézenfekvő: Európát politikai tartalommal kell feltölteni s uniós szinten kifejezetten európai stratégiai prioritásokat és preferenciákat kell kifejezésre juttatni.

Ez mindenekelőtt olyan konkrét – elméletileg magától értetődő – lépéseket jelentene, mint hogy például a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) stabilitási paktumának kiadáskorlátozó szabályai alól kivonhatóak lennének az európai gyártású fegyverzeti beszerzésekre (magyarán: az önálló európai hadiipari-technológiai bázis megőrzésére), vagy éppenséggel az európai energiaellátás külső függőségének csökkentésére irányuló beruházások. Hasonló szellemben – az Egyesült Államokban következetesen folytatott gyakorlat mintájára – beazonosításra kerülnének a stratégiailag kulcsfontosságú ágazatokban működő azon vállalatok, melyeknek politikai és biztonsági okokból európai tulajdonban kell maradniuk. Ha viszont az ilyen típusú szuverenitásőrző intézkedések megtételére alkalmatlannak bizonyul az EU, akkor így vagy úgy, de elkerülhetetlenül az önmegsemmisítés felé halad. Mint azt Umberto Eco olasz filozófus megfogalmazta: „Európa vagy európai lesz, vagy darabokra hullik szét”.

Pedig az egybenmaradáshoz jó alapokkal indulnánk. Földrajzi adottságunk, történelmi örökségünk és az immár több mint fél évszázados integráció tapasztalata ugyanis egy erősen konvergáló európai szemléletmódot eredményezett. Kontinensünk elhelyezkedése kezdettől világossá tette, hogy – szemben mondjuk az Egyesült Államokkal, melyet óceánok választanak el a potenciális válságövezetektől – Európa számára az elszigetelődés soha nem jelenthet opciót. A környezetünkhöz fűződő kapcsolatok egyetlen hosszú távon életképes módja az együttműködés és a párbeszéd. Belső testvérharcokban, képlékeny szövetségekben, nehezen kivívott értékeink saját magunk általi sárba tiprásában bővelkedő történelmünk ráadásul erős szkepticizmussal vértezett fel bennünket, különösen ami a jó és a gonosz küzdelmére leegyszerűsített világképeket, az egytényezős értelmezési kereteket, valamint a végsőnek hitt-hirdetett győzelmeket illeti. Ehhez társul még az integráció egyik legfőbb tanulsága és vezérfonala: az intézményekbe (azok legitimáló, tapasztalat-továbbörökítő, magatartásformáló erejébe) vetett hitünk.

A fentiek elegyéből egyfajta „intelligens egoizmusként” emlegetett hozzáállás körvonalazódott ki, melynek középpontjában az az egyszerű, ám messzemutató meggyőződés áll, miszerint a legjobb életbiztosítás a szolidaritás. Ez utóbbi három fő dimenzióban jelentkezik: az európai fenntarthatóság-modell lényege a belső (társadalmi kohéziót célzó, illetve az európai országok és régiók közötti politikai-pénzügyi mechanizmusokat mozgató), a külső (a leszakadó országok fejlesztésére és multilaterális keretek építésére irányuló), valamint a nemzedékek közötti (a környezet és a természeti források felelősségteljesebb kezelését szorgalmazó) szolidaritás.

Mindez természetesen szép is, jó is, előremutató is. Az imígyen összeálló modell belső megőrzéséhez és külső előmozdításához azonban jóval többre volna szükség, mint egy rokonszenves – és egyébiránt helytálló – megközelítés. Érvényesítéséhez ugyanis stratégia, vagyis szuverenitás alapú, geopolitikai megfontolások által vezérelt, határozott irányvonal, döntés és cselekvés szükségeltetik. Márpedig ez a mai Unióban elképzelhetetlen: minden rá irányuló erőfeszítés két ponton is azonnal zátonyra fut. Egyrészt az autonómia, másrészt az erő és hatalom kérdésében ütközik ki a tagállamok közötti mély megosztottság, amelyben a többség gondolkodását vagy az atlantista alárendelődés, vagy a pacifista délibábok, vagy egyszerre mindkettő határozza meg. Függetlenül attól, hogy egyik is, másik is a valóságtól elrugaszkodott, hosszú távon végzetes elképzelés. Melynek hívei éppen csak arról feledkeznek meg, hogy a függetlenség elutasítása függőséget, az erő elutasítása pedig erőtlenséget eredményez. A függőség és erőtlenség pedig egyaránt kiszolgáltatottsághoz és hiteltelenséghez, más szóval bárminemű tárgyalási pozíció egyszer s mindenkori elvesztéséhez vezet. Akár saját modellünk fennmaradásáról, akár a nemzetközi folyamatok alakításáról legyen szó.

Ebben a helyzetben természetszerűleg adja magát a kérdés, hogy mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán tenni valamit? Nos, a válasz egyértelmű igen, ám ehhez mindenekelőtt tudomásul kell venni a mély belső ellentmondásokat, továbbá azt az evidenciát, hogy kisebbségben levő elképzelést nem lehet többségi döntéshozatallal megvalósítani. Következésképpen egyrészt megálljt kell parancsolni az integrációs előremenekülésnek, másrészt az ún. rugalmasság (a többsebességes Európa, változó geometria, előőrs stb. neveken ismert differenciálás) elve alapján a konkrét projektekre, valamint a többet és gyorsabban megvalósítani akaró tagállamok húzóerejére kell összpontosítani.

Az integráció szakadékba rohanását megállító stabilizálás kulcsa a két projekt – Európa mint térség és Európa mint geopolitikai szereplő – világos megkülönböztetése egymástól. A korábban többször említett Jacques Delors, illetve az alkotmányosnak nevezett uniós szerződés tervezetét kidolgozó Konventben elnöklő Valéry Giscard d’Estaing már a kilencvenes évek közepén külön-külön azon meggyőződésüknek adtak hangot, miszerint a kibővült Európa közös ambíciói nagyjából a Maastrichti Szerződést megelőző Európai Egységokmányban foglaltak szintjén határozhatók meg reálisan. És már ez sem akármilyen fegyvertényt jelentene. Azt mutatná ugyanis, hogy az óriási, lényegében kontinensünk egészét lefedő térséget sikerült a fentebb leírt szolidaritásmodell alapján, jól működő egységbe szervezni.

A „nagy Európa” legkisebb közös nevezőjét azonban egyelőre fényévek választják el attól, hogy a külső súlyt és befolyást is biztosító önálló politikákhoz elég legyen. Ezért hát bölcsebb és hasznosabb lenne konkrét projektekre koncentrálni: a jelenlegi egy helyben toporgás helyett így rögvest a lehetőségek széles tárháza nyílna meg előttünk. A határokon átnyúló infrastrukturális hálózat, az oktatás-kutatás, az energiaellátás vagy a biztonsági-védelmi képességek fejlesztése terén például millió konkrét és jövőbe mutató – az európai szuverenitást erősítő, ipari-technológiai bázisunkat fejlesztő, gazdasági teljesítőképességünket növelő, foglalkoztatást ösztönző – kezdeményezés vár régóta gazdára. Ezek ahol lehet, ott összuniós körben jönnének létre (mint a Galileo műholdas navigációs rendszer esetében), ahol pedig nem, ott szűkebb csoportban (az Ariane vagy az Airbus mintájára) kerülnének megvalósításra. Időközben pedig a leginkább ambiciózus országok szűkebb köréből kirajzolódhat az egyértelmű stratégiai célkitűzéseket felvállalni kész „előőrs”, amely egyfajta húzóerőként igyekszik előbb-utóbb valamennyi tagállamot az európai szuverenitás megőrzése szempontjából elengedhetetlen politikai unió útjára terelni.

Mindez persze nyilvánvalóan a politikai akarat meglétének függvénye. Ám egyáltalán nem kizárt, hogy az események formáló ereje – a globális kihívásokkal és lokális válságokkal szembeni tehetetlenség következményei, az óceán túlpartjáról kapott pofonok, a politikai gyengeség miatt elszenvedett gazdasági hátrányok – végül mégiscsak ebbe az irányba sodorják a tagállamokat. Egy dolog ugyanis bizonyosnak mondható: Európa európaiként való fennmaradása számára az integráció önálló és határozott politikai tartalommal való feltöltése jelenti az egyedüli esélyt. Egészen egyszerűen nincs más út. A kérdés az, hogy vajon még időben rátalálunk-e? Így hát ma különösen aktuálisak az alapítók között helyet foglaló belga Paul-Henri Spaak ébredést sürgető szavai: „Olyan tétlenek vagyunk, mintha a történelem megvárna bennünket, mintha lenne időnk megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, mintha az örökkévalóság is a miénk volna.”

Vincze Hajnalka

2007-13 kutatási keret

Az EU tagállamok miniszterei hosszas vita után elfogadták a hétéves kutatás-fejlesztési keretprogramot, amely szerint a szervezet azokban a tagállamokban finanszírozhatja őssejtkutatást, amelyekben ezt a törvény megengedi.

Az EU-ban Belgiumban, Svédországban és az Egyesült Királyságban a többi tagországnál liberálisabb szabályozás vonatkozik az őssejtkutatásra, míg Franciaországban, Spanyolországban és Hollandiában csak korlátozásokkal lehet ilyen kutatásokat végezni.

A kutatási keretprogramról szóló dokumentumot első körben Németország mellett Ausztria, Olaszország, Litvánia, Luxembourg, Málta, Lengyelország és Szlovákia utasította el. Mivel a döntéshez minősített többségre volt szükség a finn elnökség kompromisszumos javaslattal állt elő és újrafogalmazta az őssejkutatásról szóló bekezdést. Eszerint az EU csak azokban az országokban támogathat ilyen kutatásokat, amelyekben ezt a törvény engedélyezi és a kutatási projektet az adott tagállam jóváhagyja. A kutatási keretprogramot, amely 2007. január 1-jén léphet hatályba, végül Németország és Olaszország is elfogadta.

Az előző hétéves kutatási keretprogram során az EU kilenc az őssejtkutatással kapcsolatos kutatási projektet finanszírozott Belgiumban, Svédországban és az Egyesült Királyságban 8 millió euróval.

A program keretében nem finanszírozhatóak az emberi embriók klónozására irányuló kutatási tevékenységek, az ember genetikai örökségének módosítására irányuló olyan kutatási tevékenységek, amelyek örökölhetővé teszik az ilyen módosításokat, valamint az emberi embrióknak kizárólag kutatási célra vagy őssejt létrehozására történő előállítására irányuló kutatási tevékenységek, beleértve a sejtmag áthelyezést.

A hetedik kutatási keretprogram a 2007-2013-as időszakra több mint 50 milliárd eurót biztosít a kutatás, fejlesztés támogatására, melyből a tudományos együttműködések, ötletek, emberi erőforrások, kapacitások és a Közös Kutatóközpont nem nukleáris tevékenységeit finanszírozzák. A nukleáris kutatási és képzési programra (az eredetileg javasolt 3 milliárd 92 millió helyett) 2 milliárd 751 millió euró jut. (Az idén kifutó, hatodik kutatási keretprogram költségvetése öt évre (2002-2006) - 16 milliárd 279 millió euró volt.)

A keretprogram a 25 tagállam kutatásra fordított összes költségvetésének 6 százalékát teszi ki. A többi 94 százalékról az egyes országok maguk, saját szabályaik szerint döntenek.
Euvonal

Súlyos kudarc a WTO-tárgyalásokon

A világ befolyásos kereskedelmi hatalmai képtelenek voltak megállapodni a mezőgazdasági termények és iparcikkek kereskedelmi liberalizációjának menetéről, vagyis a genfi tárgyalássorozat kudarcba fulladt - jelentették hírügynökségek. Kamal Nath indiai kereskedelmi miniszter bejelentette, hogy a tárgyalásokat felfüggesztették, és azokat "hónapok, évek múlva indíthatják be újra". Celso Amorim brazíl külügyminiszter "komoly visszalépésnek" nevezte a történteket.

Az Európai Unió képviselője, Peter Mandelson biztos a négy éve zajló tárgyalások kudarcáért az Egyesült Államokat okolta, amiért az nem volt hajlandó a mezőgazdasági támogatások csökkentésére az uniós mezőgazdasági vámok mérséklésére tett ajánlat ellenében. Mandelson is bizonytalannak nevezte, hány év telhet el, amíg a most határidő kitűzése nélkül felfüggesztett tárgyalások újraindulhatnak. Hozzátette, a megbeszélések csak akkor nyerhetnek újra értelmet, ha az Egyesült Államok hajlandó mezőgazdasági szektora megreformálására. Az EU biztosa emlékeztetett arra, hogy az unió reformprogramja keretében csökkenti az agrártámogatásokat, és beleegyezett a mezőgazdasági vámok átlagban 54 százalékos szintre történő leszállításába.

Holtpont
Pascal Lamy, a WTO vezetője által összehívott tárgyalásokon a 25 tagú Európai Unió, Ausztrália, Brazília, India, Japán és az Egyesült Államok képviselői vettek részt. A vezető ipari országok Nyolcak csoportja a múlt heti oroszországi csúcstalálkozójukon még megerősítette elkötelezettségét a tárgyalássorozat sikerre vitelében, ezt azonban a vasárnapi, 14 órás tárgyalásokon nem sikerült konkrét tettekkel alátámasztani. Hétfőn még összejönnek a miniszterek, de már - mint mondták - nem hivatalos tárgyalásokra. Azt vitatja meg a 146 tagú Világkereskedelmi Szervezet (WTO), mi legyen a következő lépés.

Ugyan egyet értettek a résztvevők az elvekben, amikről Susan Schwab amerikai kereskedelmi megbízott úgy nyilatkozott, hogy "erőteljes, kiterjedt és kiegyensúlyozott " kereskedelmi fordulóra törekszenek, ám egyetlen vezető kereskedelmi hatalom nem volt hajlandó kompromisszumokra, hogy a holtpontra jutott tárgyalások beindulhassanak.

Kifutnak az időből
Ugyan egyes illetékesek az elmúlt napokban derűlátóan nyilatkoztak a kilátásokat illetően, de végül is a frontok megmerevedtek: az Egyesült Államok nem volt hajlandó mérsékelni az amerikai farmereknek juttatott támogatásokat, illetve ezt csak abban az esetben tette volna meg, ha az Európai Unió csökkentette volna a mezőgazdaági termények importvámját, továbbá a fejlődő országcsoport meghatározó tagjai - Brazília és India - vállalták volna az ipari termékek kereskedelmi akadályainak lebontását.

A 2001-ben a katari fővárosban, Dohában elindított "dohai kereskedelmi forduló" néven ismert tárgyalássorozat célja az lett volna, hogy a kereskedelmi korlátok valamennyi szektort érintő lebontásával ösztönözzék a globális fellendülést és javítsanak a fejlődő világ exportlehetőségein. A fejlett és a fejlődő országok, illetve az USA és az EU közötti ellentétek miatt mindezt nem lehetett megvalósítani. Az országcsoportok kitartanak álláspontjaik mellett, miközben a résztvevők kifutnak az időből. Legfeljebb 2007 közepéig kellene elfogadható javaslatokat kidolgozni, George W. Bush amerikai elnök ugyanis csak eddig a határidőig fogadtathat el a kongresszussal viszonylag könnyen egy átfogó kereskedelmi megállapodást.

Három blokk
A szakértők emlékeztetnek a kilencvenes évek válságára. Akkor az előző, az uruguayi forduló néven ismert, 1986-ban beindított tárgyalássorozat futott ki az időből, és azt végül csak 1993-ban tudták befejezni.

A német ipari kamara elnöke szerint "a WTO tárgyalások összeomlása gyengíteni fogja a WTO szerepét, és egy sor kétoldalú kereskedelmi megállapodáshoz vezet". Az indiai Nemzetközi Gazdasági Kutatóintézet igazgatója szerint mind a mezőgazdasági, mint az ipari szektor liberalizációjában visszalépés történt, a világ három elkülönülő blokk, az USA, az EU és Ázsia irányába, illetve a bilaterális megállapodások felé mozdul.

index

Poland's new leader sets pro-EU tone

Poland?s new prime minister Jaroslaw Kaczynski gave an EU-friendly speech to parliament on 19 July as deputies approved his nomination to the post by 240 votes to 205, but he fenced off social issues such as gay rights as a sovereign domain.

"The key feature of our policy is membership in the European Union. We want to be in the EU and, I stress this, to take part in everything that can lead to breaking today's EU crisis. This means finding a new [legal] foundation," he said, referring to the draft EU constitution.

On the eurozone, he added the government will stick to previous plans to cap the budget deficit at zloty 30 billion this year [€7 billion] in a "continuous" politics of fiscal discipline, but warned "we will need to use the zloty, everything indicates, for many years to come."

His words run counter to his popular reputation as a sharp eurosceptic and economic anti-liberal, with the value of the zloty falling after the sudden news, two weeks ago, that Mr Kaczynski will take the reins from his more moderate and liberal predecessor, Kazimierz Marcinkiewicz.

The new leader also used soft language on Germany and Russia, after an ugly row with Berlin over a satirical story calling his twin brother and Polish president - Lech Kaczynski - a potato. Polish-Russian relations have grated over the issue of calling Russia's 1940 murder of Polish officers in Katyn "genocide." "It is not the role of prime minister to lead fights over the past," he stated. "I want my government and myself to form a group that works for the future. We leave these fights to historians for the time being," Mr Kaczynski explained, saying there is "much iniquity" but also "much togetherness" in Polish-Russian history.

He stressed that Poland needs to cut its energy dependency on Russia however, aligning himself with countries such as the UK, France, Finland and the Baltic states who see their future energy security in more nuclear power and the flexibility of the liquid -as opposed to piped - natural gas market. "Should we not already be thinking about nuclear energy?" Mr Kaczynski asked, pointing out that Poland's coal-based energy sector is falling behind the times in climate change terms. "The hysteria about nuclear energy is dying down," he indicated, adding "we want to build a [liquid] gas port terminal."

But if the prime minister's tone-setting speech could be seen as EU-friendly, it was also a careful balancing act which preserved his Law and Justice party credentials on safeguarding Polish sovereignty and Roman Catholic values, combating corruption and improving welfare. "In the EU, we have to maintain our ability to take our own decisions," he said. "We will strive for Poland to keep its sovereignty in the area of culture and customs. EU laws do not and should not cover this area. We are different in our traditions, and there is no point in hiding it, from many other countries."

The prime minister explained that Poland can learn from its EU neighbours on issues such as gender equality, but drew a red line around gay marriage. "Marriage is a union of man and woman. We will defend this. We will not let ourselves be told that black is white," he stated. Mr Kaczynski's insistent support for Ukraine's full EU membership also runs counter to mainstream political trends in Brussels, with enlargement appetite cooling in key states such as France. "[Ukraine membership] is a question of completing the EU, a question of its security," he urged.

The speech also gave glimpses of that quality of Polish prickliness that equally annoys and amuses the more well-established and laid-back members of the EU club. In stressing Poland's need to use EU aid wisely, the new Polish leader checked his rhetoric and said: "Maybe 'aid' is not such a good word. We deserve this. The course of history has run in such a way, that we really deserve this."

Italy opens up labour market to eastern Europeans

Italy has lifted the barriers to workers from eastern European member states bringing the total number of EU states with free movement of labour to 18. Rome announced the decision to lift the restrictions, in place since the bloc's big bang enlargement to the east in May 2004, on Friday. "We have put an end to discrimination against the new EU countries," said Enrico Letta, a cabinet under secretary, according to Reuters. Italy also announced it would start a quota of 350,000 non-EU citizens who would now be able to legalise their status in Italy. The move was welcomed by Brussels with European Commission president Jose Manuel Barroso saying that he "warmly congratulated" Italy on its announcement.

Meanwhile, the UK, which along with Ireland and Sweden never had labour barriers for eastern member states in the first place, has announced record immigration figures. According to a report published on Friday by immigration experts, the country is experiencing its biggest immigration ever due to workers from eastern Europe.

In 2005, there were over 1.5 million foreign nationals working in the UK. The Economic and Social Research Council paper suggests that central and eastern European workers account for a tenth of the foreign labour force, according to the BBC, with Poles making up the vast majority of the 375,000 recorded entries.

However, London is being more circumspect about Bulgaria and Romania and has not yet said whether it will also keep open access for workers from these two countries, due to join the bloc next year. It is expected only to make a formal decision once the precise accession date has been agreed. According to a report in The Sunday Times (23 July), London believes there may be around 45,000 Bulgarians and Romanians whom it considers "undesirable" but who may be legally allowed to live in Britain once the two countries join the EU. The newspaper reports that the government has drawn up a confidential "warnings index" of people from the two states, most of whom are suspected of having criminal associations or posing a security risk.

The leaked Home Office paper also shows that the government is expecting between 40,000 and 160,000 Romanian and Bulgarian nationals to come to the country in the first year after EU accession. Before the 2004 accession, when eight central and eastern European states joined the bloc, London hugely underestimated the amount of immigrants that would come to the UK.

Nőtt az EU deficitje

Duzzad az Európai Unió külkereskedelmi deficitje. Az Eurostat szerdán kiadott adatai szerint a hiány májusban 15,7 milliárd euró volt az áprilisi 14,5 milliárd után és jócskán meghaladta a tavaly májusi 7,3 milliárd eurós deficitet.

Az eurózóna (12 ország) együttes külkereskedelmi hiánya májusban 3,2 milliárd eurót ért el az áprilisi 1,9 milliárd után. A deficit duzzadását a behozatalnak az exportnál gyorsabb növekedése okozza. Előbbi 21 százalékkal nőtt április-május hónapokban az egy évvel korábbihoz képest, miközben az export 15 százalékkal.

A behozatali érték növekedését elsősorban az energiahordozók drágulásával indokolják. Az Eurostat kiszámította, hogy az eurózóna energiaforgalmi egyenlege a január-áprilisi időszakra 83,7 milliárd eurós hiányt ért el az egy évvel korábbi 57,5 milliárddal szemben.

EUvonal

Elhunyt Pálfi István

Hosszan tartó, súlyos betegség után szombaton elhunyt Pálfi István néppárti képviselő, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség európai parlamenti képviselőcsoportjának tagja.

Pálfi István 2004-től volt a Fidesz-MPSZ európai parlamenti képviselője. Az Európai Parlament Regionális Fejlesztési Bizottságának, illetve az EU-Ukrajna Parlamenti Együttműködési Bizottságba delegált küldöttségének tagja volt.

1966. szeptember 23-án született Berettyóújfaluban. Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában folytatta, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Szakán, később a Pécsi Tudományegyetem FEEFI - Humán Menedzsment Szakán végzett.

1993 óta a Fidesz berettyóújfalui csoportjának elnöke volt. 2000-től 2002-ig a Fidesz Országos Választmányának tagja, 1998-tól 2002-ig alpolgármester Berettyóújfaluban, ezzel párhuzamosan a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Gazdasági Bizottságának elnöke. 1999 és 2002 között az Észak-Alföldi Regionális Fejlesztési Tanács Humánerőforrás Bizottságának az elnöke. 2002-től a Fidesz parlamenti képviselője,

Pálfi Istvánt felesége és két gyermeke gyászolja. A képviselőt a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Uniós jogot sért a magyar regadó

Eleanor Sharpston, az Európai Bíróság főtanácsnoka, akinek jellemzően követik a véleményét a bírák, indítványában ellentétesnek nyilvánította a magyar regisztrációs adót az EU-joggal, mert diszkriminál a külföldiekkel szemben .

A csütörtöki főtanácsnoki indítvány a Nádasdi Ákos kontra Vám- és Pénzügyőrség Észak-alföldi Regionális Parancsnoksága, illetve a Németh Ilona kontra Vám- és Pénzügyőrség Dél-alföldi Regionális Parancsnoksága ügyekre vonatkozik.

Az első ügy akörül bonyolódik, hogy a Magyarországon autókra kivetett regisztrációs adó megkülönbözteti-e a hazánkban vásárolt kocsikat a külföldön vásároltaktól, a másik pedig, hogy a regisztrációs adó illegális importvámnak minősül-e.

Az első esetben a főtanácsnoki indítvány úgy szól, hogy igen, a regisztrációs adó diszkriminálja a külföldről behozott gépkocsikat, mert figyelmen kívül hagyja a behozott járműnek az államba hozatal előtti értékcsökkenését az adó összegének kiszámítása során. Ezért annyi adót vetnek ki rá, mint itthon egy újra, ami oda vezet, hogy az importkocsi után többet kell adózni, mint egy hazai után - ez diszkrimináció és az EK-jog értelmében illegális, mégpedig az EK-szerződés 90. cikke alapján. A főtanácsnok indítványa szerint az illegálisan kivetett adót vissza kell fizetni a túladóztatott személyeknek.

A másik ügyben ellenkező indítványt tett a főtanácsnok. Az érintett Németh Ilona itt azt firtatta, nem minősül-e rejtett importvámnak a regisztrációs adó, és mint ilyen, nem ütközik-e az EK-szerződés 23. és 25. cikkébe, amely tilt bármilyen vám jellegű korlátozást az államok közti kereskedelemben. A főtanácsnok szerint a válasz nem, ugyanis a regisztrációs adót nem annak a tényéből eredően vetik ki, hogy a hatálya alá tartozó személygépkocsik átlépik a határt. A regisztrációs adó így egyértelműen belső adótehernek, nem vámnak tekintendő, és mint ilyen, az EK-szerződés 90. cikke vonatkozik rá. A főtanácsnok itt visszautal előző indítványára.

A főtanácsnoki vélemény nem köti a bíróságot, de az indítványt ötből négy alkalommal követik a bírák, ezért igen valószínűnek tekinthető, hogy a magyar regisztrációs adót a teljes fórum is illegálisnak fogja minősíteni.

index.hu

Az Unió 280,5 millió euróra büntette a Microsoftot

Az Európai Bizottság szerdán 280,5 millió eurós bírsággal sújtotta a világ legnagyobb számítógépprogram-gyártóját, az amerikai Microsoftot, mert nem hajtotta végre az EU 2004-es figyelmeztetését, hogy jobban ossza meg a piacon csaknem egyeduralkodó Windows műszaki adatait a konkurenciával.

index.hu

US university cracks secret EU satellite code

A university in the US has cracked the secret codes of the European satellite system Galileo's first satellite in orbit, making it doubtful that the €3.4 billion project will pay for itself through commercial fees as promised by Brussels.

"That means free access for consumers who use navigation devices," said the scientist who broke the code, Mark Psiaki, in a statement.

It could cost the EU dearly as it wants to charge high-tech firms "licence fees" to access that same data, before they can make and sell compatible navigation devices to the public.

But the European Commission told the Telegraph last night that Mr Cornell's success in cracking codes for the prototype was irrelevant, as final codes for the Galileo system would not only be different, but would be made available by the EU.

EuObserver

Rengeteg kárt okoz az EU-nak az áfa-csalás

Több kárt okoz évente az áfa-csalás az Európai Uniónak, mint amennyit az EU tagállamok a közös mezőgazdasági politikára - az uniós költségvetés legnagyobb egyedi tételére - elköltenek, írta a londoni The Guardian.

A legnagyobb brit baloldali újság szerint ha az általa látott becslések helytállók, az EU-nak minden évben 50 milliárd euró kárt okoz az immár szervezetten űzött áfa-csalás; ez ötször annyi, amennyit az Unió a költségvetésből foglalkoztatásra és szociális kiadásokra fordít. Kovács László, a brüsszeli Bizottság adóügyi biztosa a The Guardiannek azt mondta: most már az áfa-csalás az első számú adócsalás-fajta az EU-ban. "Euró milliárdokat veszítünk" - tette hozzá a bizottsági tisztviselő.

A lap szerint a szervezett áfa-csalás fő formája az úgynevezett körhinta, amelyben kis méretű, de nagy értékű árukat - számítógépes memórialapkákat, mobiltelefonokat - járatnak meg egyes uniós országok és EU-n kívüli piacok között, többször egymás után, visszaigényelve olyan áfát, amelyet soha ki sem fizettek. E bűncselekménytípust a szervezett bűnözés és a terrorizmus is felfedezte, a hatalmas profit miatt, áll a cikkben.

A napilap szerint tavaly csak Nagy-Britannia 5 milliárd fontot (2000 milliárd forintot) vesztett az áfa-csaláson - ez a teljes brit áfa-bevétel 6,5 százaléka -, és a brit adó- és vámhivatal azzal számol, hogy az összeg az idén megkétszereződik. A brüsszeli Bizottság egy szakértője azt mondta: a probléma az, hogy az áfa tagországi szintű ügy, az EB csak annyit tehet, hogy megpróbálja együttműködésre bírni a kormányokat, de erre nem kényszerítheti őket.

Ian Watson-George, a Európai Bizottság csalásellenes irodájának vámügyi vezetője azt mondta a brit lapnak, hogy több-kevesebb mértékben mindegyik tagország érintett, mert ezeket a csalásokat nagyon könnyű felépíteni, viszont nagyon nehéz észlelni és lebontani. A The Guardian szerint ugyanakkor nem mindegyik tagállam ismeri be, hogy "körhinta-problémája" van. Egy brit adóvizsgáló a lapnak azt mondta: ezek az országok "olyanok, mint az alkoholisták... először rá kell bírni őket annak beismerésére, hogy valami gond van, és csak azután lehet dönteni a kezelés módjáról".

euvonal

Elfogadták Szent-Iványi István jelentését a tagjelöltek támogatásáról

Jelentősen átalakítaná az EU-n kívüli országokba irányuló uniós támogatások rendszerét az a jogszabálycsomag, amelynek három elemét csütörtökön, Strasbourgban fogadta el az EP. Szent-Iványi István az uniós csatlakozásra váró országok támogatási eszközéről (IPA) készített jelentést.

Az Európai Bizottság - a Parlamenttel előzetesen informálisan egyezetett és május 26-án elfogadott - javaslata alapján a jövőben összesen tíz különböző eszközből támogathatná az EU az unión kívüli országokat. Ezek közül kettő jelenleg is létezik (humanitárius segély és makro-pénzügyi támogatás), emellett nyolc újat vezetnének be.

Az előcsatlakozási eszköz (IPA) az EU-tagjelöltek (Horvátország, Macedónia, Törökország), valamint a 2003-as uniós csúcs határozata értelmében potenciális tagjelölteknek számító (nyugat-balkáni) országok támogatását teszi lehetővé. Ez az eszköz váltja fel a most futó, EU-csatlakozás előtti támogatási programokat (pl. Phare, Sapard, ISPA, Cards).

Az előcsatlakozási támogatási eszközzel foglalkozó Szent-Iványi-jelentés indokolása szerint az IPA-t a Nyugat-Balkánnak és Törökországnak nyújtandó közösségi támogatás kezelésére hozzák létre, célja pedig, hogy „támogassa a kedvezményezett országok folyamatos igazodását az EU előírásaihoz és politikáihoz a tagság megszerzése céljából”. Ez elsősorban a demokratikus intézmények megerősítésére, a közigazgatás reformjára, tagjelöltek esetén a közösségi vívmányok teljes átvételére, a strukturális támogatások felhasználására történő felkészülésre vonatkozik. Szent-Iványi István úgy vélte, a közösségi külső támogatásokhoz kapcsolódó valamennyi eszközt az együttdöntési eljárás keretében kellene elfogadni. A jelentéstevő növelné a külső fellépések átláthatóságát, az EP ellenőrző szerepét is.

A szomszédsági politika célterületei a mediterrán - észak-afrikai és közel-keleti - valamint egyes volt szovjet államok (Algéria, Azerbajdzsán, Egyiptom, Fehéroroszország, Grúzia, Izrael, Jordánia, Libanon, Líbia, Moldova, Marokkó, Örményország, Palesztin Hatóság, Szíria, Tunézia, Ukrajna). Oroszországra külön, partnerséginek nevezett politika vonatkozik. Ezen országokat támogatja a szomszédsági és partnerségi eszköz (ENPI) tehát. Az EP nagyobb beleszólást kér a program végrehajtásába, és erősítené az önkormányzatok, civil szervezetek támogatását.

A stabilitási eszköz (IfS) olyan, gyors reagálást igénylő helyzetekben lesz bevethető, amelyekben a rövid távú humanitárius segélyeknél többre van szükség, strukturális okokból azonban a hosszú távú fejlesztési programok sem alkalmazhatók. Ide tartozik majd a békefenntartó akciók, valamint a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni harc támogatása. A tervek szerint külön eszköz foglalkozik majd a nukleáris együttműködés támogatásával.

A támogatási eszközök „csomagjának” egy további eleméről, a fejlesztési együttműködés és a gazdasági együttműködés finanszírozási eszközéről (DCECI) első olvasatban már a májusi plenáris ülésen szavazott a parlament. Az azóta folytatott egyeztetések során arról állapodtak meg az uniós intézmények képviselői, hogy ezt az eszközt három részre bontják. Az egyik a fejlődő országokat, a másik az iparosodott országokat (például India, Brazília) támogatná, a harmadikból pedig tematikus programokat finanszíroznának.

A Parlament nyomására az Európai Bizottság elfogadta, hogy egy külön eszközt hozzanak létre az emberi jogok és a demokrácia ügyének támogatására (EIDHR) Ez a tervek szerint lehetővé teszi majd, hogy a támogatásokat - akár a fogadó ország hozzájárulása nélkül - közvetlenül magánszemélyeknek, illetve szervezeteknek is adhassák.

(Külön forrásból, tehát az unió költségvetésén kívülről, kormányközi együttműködésben támogatja az EU az afrikai, karibi és csendes-óceáni (AKCS/ACP) országokat (ez az Európai Fejlesztési Alap - EFA/EDF)).

Euvonal

Kizárja a szlovák kormánypártot az EP szocialista frakciója

Robert Fico, az új szlovák kormány miniszterelnöke kedd este átvette Pozsonyban kinevezését Ivan Gasparovic államfőtől.

Az Európai Parlament szocialista frakciója (ESZP) kedd este indítványt szavazott meg arról, hogy Fico pártját, az Irány - Szociáldemokrácia pártot kizárják az ESZP-ből, jelentette a SITA szlovák hírügynökség.

A június 17-i előrehozott választáson 29,1 százalékos eredménnyel 50 parlamenti mandátumot szerzett Irány - Szociáldemokrácia (Smer-SD) nevű párt elnöke röviddel a választás hivatalos eredményeinek kihirdetését követően kapott megbízást kormányalakításra.

Robert Fico a parlamenti pozícióhoz jutott öt párttal azonnal megkezdte a tárgyalásokat, végül a már előzetesen is "katasztrófa-koalícióként" emlegetett szövetséget kötött az ultranacionalistának minősülő Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párttal (SNS), és az 1998-ig háromszor kormányzó - közben kétszer leváltott - Vladimír Meciar pártjával, a Néppárt - Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomal (LS-HZDS).

Az SNS húsz és az LS-HZDS tizenöt mandátumával együtt az új kormány 20 mandátumos fölénnyel bír az ellenzék három jobbközép pártjának 65 mandátumával szemben.

Megszeppent a közvélemény Szlovákiában

Noha Robert Fico és pártja a választásokat megelőző másfél-két év során tartósan 30 százalék körüli támogatottságot élvezett és ezt a választási eredményében is hozni tudta, koalíciós partnereinek megnevezése óta Szlovákiában - elsősorban a sajtóban - egyfajta megszeppenés érzékelhető, mert jelentékeny társadalmi rétegek az országot korábban nemzetközi elszigeteltségbe juttató Meciar politikai rehabilitációjának tekintik a történteket, és aggasztónak találják, hogy négy év "parlamenti böjt" után nem csak a törvényhozásba, hanem a kormányba is visszatérhetett a Vladimír Meciarral - 1994-től 1998-ig - együtt kormányzó szélsőséges magyarellenességéről elhíresült Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és annak elnöke, Ján Slota.

Slota partnerválasztása miatt kedden súlyos aggodalmainak adott hangot az Európai Szocialisták Pártja (ESZP) és az Európai Parlament szocialista frakciójának elnöke is, akik Ficónak írott levelükben kinyilvánították: "Úgy véljük, az Ön koalíciós partnerei közül legalább az egyik nem tart tiszteletben alapvető demokratikus értékeket, köztük az etnikai kisebbségek jogait."

ESZP: Milyen megfontolások vezették Ficót?

Az SNS-t "szélsőjobboldali, rasszista és intoleráns" pártnak nevező Martin Shulz szocialista EP frakcióvezető és Poul Nyrup Rasmussen ESZP elnök szerdára magukhoz kérették Robert Ficót, hogy számon kérjék rajta: szociáldemokrata pártvezetőként ugyan milyen megfontolások alapján választotta meg partnereit, s szegte meg ezzel az eddigi európai szokásrendet.

Néhány perccel Fico miniszterelnöki kinevezése előtt érkezett meg Pozsonyba a hír, miszerint az Európai Parlament szocialista frakciója máris megszavazta az indítványt, hogy Fico pártját kizárják az ESZP-ből.

Robert Fico 42 éves, Nagytapolcsányban (Topolcany) született, a pozsonyi Kommensky Egyetem jogi karán végzett. Politikai karrierjét a Demokratikus Baloldal Pártjában (SDL) kezdte, melynek soraiból kilépve később megalakította jelenlegi pártját.

Logo

Zöld: erdö
Kék: tenger
Alak: fejlödés
Kis körök: tagországok összefogása

Link

Az EU soros elnöksége: www.eu2006.fi

Finns break the ice with old adversary

IT FOUGHT two wars and spent 60 years resisting the icy grip of its giant neighbour. Now, however, Finland is calling on fellow members of the EU to make relations with Russia a priority and to coax Moscow into a warmer embrace with loans, know-how and deeper political dialogue.

After taking over the EU presidency at the weekend, Finland wants to make the Northern Dimension, the regional co-operation pact that binds Scandinavia with Russia, a model for EU co-operation with its neighbours.

That means, Helsinki believes, dealing with Moscow on a more pragmatic basis: helping to clean up Russia’s nuclear waste, stopping Russia polluting the Baltic and pushing the Russians into doing things, especially over the environment, that they would not otherwise do for 20 years. That, the Finns believe, will be more useful than berating President Putin over democracy.

Finland is not calling for massive new spending by Brussels. Several EU members, such as Britain, have pledged large sums to clean up the contaminated Kola peninsula and dispose of waste from decommissioned nuclear submarines and icebreakers.
Finland wants to change the suspicious mindset in Moscow by involving Russia more closely in EU decisions. Already the Northern Dimension offers the Russians partnership and voting rights in regional plans. By incorporating the Northern Dimension into the Union, Finland wants to give Moscow its first taste of EU decisionmaking. The plans will not be popular in Poland, the Baltic states and other countries that recently left the Soviet orbit.

Helsinki admits that it will be hard to persuade them of the need for closer dialogue. The plans are being watched with interest, however, by Spain and southern nations that are trying, with limping success, to build up regional EU policy. Spain sees the Northern Dimension as a potential model for how the Barcelona process could work better.

Finland has powerful national motives for embracing Russia. After Soviet-Finnish trade was wiped out by the collapse of communism, it is now growing fast. It rose 32 per cent last year, and Russia is by far Finland’s largest market.

But Matti Vanhanen, the Finnish Prime Minister, intends to show that he can be a tough negotiator. He will represent the EU at the G8 summit in St Petersburg, where energy will be a main issue. And here the Finns are determined not to be dependent on their neighbour, and will encourage EU partners to bargain hard with Mr Putin. Finland is building a nuclear power station to maintain energy diversity and is resisting offers from Russia to step up its electricity exports.

Finland is preparing for rigorous talks with other EU neighbours. It is worried by the stalled talks with Turkey, and it may have to tell Romania and Bulgaria that they have failed to clean up corruption and must wait a further year for EU membership.

Mr Vanhanen intends to relaunch debate over the EU constitution. The “pause for reflection”, he says, has resulted in too long a pause. Finland will go ahead with ratification to set an example — but knows that the French and Dutch votes cannot be ignored and nothing can be decided until after the French presidential elections.

Instead, it wants to start a discussion on how to make existing treaties work better and how to adapt EU machinery to cope with enlargement.