Az EU ma: helyzetkép és forgatókönyvek

Előadás „Az Európai Unió és iskolai tanítása” c. konferencián, a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata szervezésében, Budapest, 2006. május 13.


Aligha lehet kétséges, hogy az európai integrációs folyamat az elmúlt fél évszázad legnagyobb politikai vívmánya. Kiindulópontja a szükségszerűség érzése volt: az alapítók generációját az a „soha többé” eltökéltség vezérelte, amely nem csupán közvetlenül a második világháború borzalmaira kívánt választ adni, de azon túlmenően az európai történelem egészét jellemző negatív dialektikán való egyszer s mindenkori felülemelkedést is célozta. Kifutását tekintve pedig a remény vezérelte, miszerint az európaiak közösséggé válása utat mutathat a világ jövőbeni megszervezése felé. Annál is inkább, mivel az integráció Jacques Delors roppant találó megfogalmazása szerint nem egyéb, mint „az egymásra utaltság kezelésének laboratóriuma”.

Most elsősorban mégsem arról akarok szólni, hogy milyen zseniális, szükségszerű és reményhordozó az európai projekt. Részben azért nem erről lesz szó, mert a megvalósítás során elkövetett hibák ma már komoly kockázatokat rejtenek magukban, és sok tekintetben kiüresítették az eredeti elképzeléseket. Részben pedig azért lesz máson a hangsúly, mert a folyamat külső-belső hitelessége és legitimitása szempontjából ma az egyik legnagyobb kockázatot a retorika és a realitások között tátongó szakadék jelenti. Ezúttal tehát szigorúan az utóbbira összpontosítok: az integráció valóságát szeretném vizsgálni.

Az Európai Unió immár 450 millió fős belső piacával, közös kereskedelempolitikájával a világgazdaság két vezető hatalmának egyike. Összesített katonai büdzséi alapján erősen lemaradva bár, de második helyen áll az önmagával folytatott egyszemélyes fegyverkezési verseny következtében a földgolyó katonai kiadásainak felét költő Egyesült Államok mögött. Európa adja a globális fejlesztési támogatások és humanitárius segélyek felét, az ENSZ költségvetésének 40 százalékát, s az elmúlt évtizedekben ő vállalta a békefenntartási és a válságokat követő helyreállítási terhek háromnegyedét. Az euró bevezetését egyértelmű sikerként lehetett elkönyvelni, az Unió napirendjén pedig a gazdasági-pénzügyi fókusz mellett egyre nyomatékosabban szerepelnek a diplomáciai és katonai-védelmi kérdések is. Szomszédsága nem csak hogy nem kíván konfrontálódni az EU-val, de többnyire minden igyekezetük arra irányul, hogy maguk is részévé váljanak. Egyszóval az integráció – látszólag – diadalmenet. Bizonyos területeken és bizonyos pontig tényleg az. Ám valójában agyaglábakon álló óriás. Továbbra is hiányzik ugyanis belőle az, ami értelmet, irányt és túlélést biztosítana számára: nem tisztázott benne a politika helye, következésképpen napjainkra életveszélyes senki földje zónát súrol a szuverenitás.

Hogyan jutottunk idáig?

Amikor az integráció alapítói a Nagy-Britannia által alternatívaként kezdeményezett szabadkereskedelmi „térség” helyett egy vámuniót képező és közös politikákat foganatosító „közösséget” indítottak útjára, vitathatatlan politikai ambícióval ruházták fel projektjüket. A Római Szerződést előkészítő messinai konferencia külügyminiszteri határozatában a Hatok egyébként feketén-fehéren leszögezték, hogy a gazdasági integráció csupán az első lépés az európai építkezés folyamatában. Célja mindenekelőtt, hogy „Európa megőrizze a világban elfoglalt helyét, visszanyerje befolyását és kisugárzását, s folyamatosan növelje lakossága életszínvonalát”.

A politikai „finalitás” azonban a kétpólusúság időszakában elkerülhetetlennek beállított atlanti alárendelődés nyomása alatt, a közös piac kialakítására való aránytalan összpontosítással, a sorozatos bővítésekkel és a folyamatos kompromisszumokkal mindinkább háttérbe szorult. Ennek folyományaként egy igen szerencsétlen kombinációnak lehetünk tanúi. A tagállamok az európai egységesítés jelszavával lemondanak nemzeti szuverenitásuk (a külső-belső folyamatok politikai ellenőrzésére, korrigálására és alakítására való képességük) komoly szeleteiről, miközben kollektív, uniós szinten semmi nincs, ami képes és hajlandó lenne azt képviselni-védeni. A szakirodalomban negatív integrációként emlegetett belső korlátlebontást nem követte a pozitív, közös politikai entitást építő szakasz. Az unió alapítói által közbeeső állomásnak tekintett gazdasági egységesítést nem koronázta meg az egészet keretbe foglaló stratégiai dimenzió: ennek híján a nyers piaci logika szuverenitásunk fokozatos eróziójához vezet.

A folyamat mechanikáját jól példázta a nyolcvanas évek közepén Jacques Delors elnöksége alatt elindított nagy projekt, az egységes belső piac létrehozása (a személyek, áruk, tőke és szolgáltatások szabad áramlásának útjában álló fizikai és jogi-technikai akadályok felszámolása). Az eredeti terv az Európán belüli versenyt ösztönző belső deregulációt összekapcsolta egy ambiciózus iparpolitikai dimenzióval, amely a kontinens ipari-technológiai bázisának megőrzése és erősítése, a jövőbe mutató képességek és infrastruktúrák kiépítése és a foglalkoztatás szolgálatába állította volna azt. A közösségen belüli legkisebb közös nevező azonban csak a projekt első feléig terjedt. A belső korlátlebontást ugyanis két gyökeresen ellentétes megfontolásból lehet támogatni: míg egyesek számára a belső liberalizálás az integrációt kell hogy elősegítse, addig mások szemében az integráció csupán a teljes liberalizálás eszköze. Az összuniós konszenzus tehát mindössze a negatív integrációhoz elég. A felemás megoldás nyomán viszont a tagállamok nemzeti hatáskörben úgy veszítik el a politikai döntés és cselekvés képességét, hogy kollektív szinten semmi nem érvényesíti helyettük az imígyen feláldozott szuverenitáselemeket. A következményekre pedig a francia De Gaulle tábornok már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett: „Egy integrált Európa, aminek nincs politikája olyan kívülállótól kerülne függésbe, akinek viszont nagyon is van.”

A kilencvenes évek folyamán zajló kettős előremenekülés ráadásul példátlan mértékben felggyorsította ezt a torzulási folyamatot. A „bővítés” és „mélyítés” közötti versenyfutás ugyanis az adott körülmények között így is, úgy is csak az egyik oldalnak kedvezhetett. Annak, amely a megkérdőjelezhetetlen szent kötelességként beállított, vég nélküli bővítéstől alapvetően az integráció felhígítását remélte: mind a tagállamok számának és sokszínűségének objektív növekedése, mind az újonnan csatlakozók szubjektív irányultsága, mind pedig a közös identitásépítésnek és távlati tervezésnek a lezáratlanságból adódó ellehetetlenítése folytán. A másik oldalon az Unió politikai célkitűzéseihez ragaszkodók a „mélyítést” emelték amolyan ellendogmává. Ezáltal pedig beleestek a létező legostobább csapdába. Mivel az összuniós szintű integrációs előrelépések természetesen továbbra is csak a legkisebb nevező alapján történtek, a felhígulást megelőzni próbálók az egymás után gyártott szerződésekbe foglalt sorozatos kompromisszumokkal mindössze két dolgot érhettek el. Egyrészt tovább növelték az egész építmény kiegyensúlyozatlanságát a szuverenitás-leépítő negatív integráció javára; másrészt pedig eszközökkel nem alátámasztott nagyratörő cékitűzéseket fogalmaztak meg, s ezáltal mesterségesen és irreálisan felduzzasztották az Unióval szemben támasztott elvárásokat. Ami óhatatlanul vagy állandó csalódásokhoz, vagy „Brüsszel” általános bűnbakként való megjelenítéséhez vezetett. Leginkább persze mindkettőhöz egyszerre.

Hol tartunk ma?

Európát jelenleg stratégiai és identitásbeli megfoghatatlanság jellemzi: földrajzi és politikai körvonalait egyaránt homály fedi. Földrajzi határai nem csupán Kelet és Dél felé, de nyugati irányban is mindmáig tisztázatlanok. A gazdasági és politikai dimenziók közötti fentebb leírt aránytalanság pedig döntési és cselekvési képességünk folyamatos gyengülését eredményezi: ez belül a szociális, kulturális, ipari-technológiai, védelmi törekvések lefelé nivellálásához, kívül kollektív tehetetlenséghez, a kontinens sebezhetőségéhez vezet.

2004 tavaszán Romano Prodi bizottsági elnök felkérésére egy illusztris személyiségekből álló tanácsadó csoport felettébb tanulságos elemzést tett le az asztalra. A régi és új, kicsi és nagy EU-tagállamok neves exminisztereit, tudósait, üzletembereit tömörítő „bölcsek” testületének feladata egy „fenntartható projekt” kidolgozása volt az Unió számára. Ennek ők „A politikai Európa létrehozása” címet adták, és a jelen folyamatainak szemügyre vételekor igen pesszimista képet festettek le. Nem mintha nem lenne közös alap, amire építkezhetnénk, vagy mintha ez a közös alap nem lenne elméletileg minden szempontból életképes és releváns. Hanem, mert napjainkban ennek ellenére a szakadék szélére került. Az ok magától értetődő. Mint írták: „az európai modell továbbvitele azért nem biztosított, mert semmi nem védi kellőképpen – lévén, hogy nincs hatékony, politikai unió formájában jelentkező megtestesülése”. Konklúzióként pedig egy drámai, ám logikus megállapítással zárult a gondolatmenet: „Európaiak, meghalhat a ti Európátok!”



A kilencvenes évekbeli kettős előremenekülés révén egyre akuttabban jelentkező politikahiány értelemszerűen külső-belső válságokhoz vezet. Ezeket azonban akár lehetőségként is felfoghatjuk: kíméletlenül felszínre hozzák ugyanis a hosszú évtizedek óta a mélyben húzódó, ám üres szóvirágok mögött kitartóan elkendőzni próbált lényegi ellentéteket. Az utóbbi időben két ilyen „igazság pillanata” a média figyelmének is a középpontjába került. Először az iraki beavatkozás körüli viharokat, majd pedig az alkotmányosnak keresztelt új uniós szerződés francia és holland elutasítását boncolták ízekre és kommentálták bőségesen a nagy nyilvánosság előtt. A kérdés – mint mindig – természetesen most is az, hogy vajon a történtekből sikerül-e végre levonni a már régóta esedékes konzekvenciákat. Vagyis a rövidlátó felelőtlenség, a színes délibábkergetés és a meddő önigazolás-kísérletek helyett a politikai realitások talajára visszahelyezve folytatni az európai építkezést.



Ehhez mindenekelőtt tudomásul kell venni, hogy az uniós tagállamokat ma egy alapvető, háromszintes törésvonal osztja két szembenálló táborra. Az iraki válság során szokatlanul nyílt formában kifejezésre is jutott, hogy az egyes EU-országok – bár kiindulópontjuk furcsamód sok tekintetben hasonló, végkövetkeztetésükben mégis – gyökeresen ellentétes nézeteket vallanak. Mind az integráció tartalmára, mind az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatára, mind pedig a világrend kívánatos felépítésére vonatkozóan – egyelőre legalábbis – összeegyeztethetetlenek az elképzeléseik.



Ami az integrációt illeti, egyetlen tagállam sem vonja kétségbe az Európai Unió jelen és potenciális előnyeit. Kérdés azonban, hogy milyen Európát látnának szívesen. Míg egyesek számára az integráció alapvetően egy jól szervezett szabadkereskedelmi övezet, amely politikákkal csupán akkor, ott és addig rendelkezik, amikor, ahol és ameddig az Amerikának is megfelel, mások szerint az adja létjogosultságát, ha kontinensünket a saját modelljét képviselő-védő, teljes értékű geopolitikai szereplővé emeli. Az Egyesült Államokkal kialakított kapcsolatok terén valamennyi tagállam szoros partnerséget szeretne látni. Ám korántsem mindegy, hogy milyen alapokon. Míg egyeseket cseppet sem zavar – sőt akár a kapcsolat stabilitásának zálogát látják abban –, hogy az úgynevezett partnerségben Európa egyoldalú függőségi helyzetből vesz részt, addig mások szerint a kölcsönösségen alapuló valódi partneri viszonyt csak Európa nagykorúsodása, autonómiájának teljes körű és maradéktalan felvállalása biztosíthatná.



A világrend kívánatos alakulása kapcsán minden EU-tagállam a multilateralizmusban látja az egyetlen olyan megoldást, amely legitimitást, ezáltal hosszú távon is fenntarthatóságot képes garantálni. A kérdés megint csak az, hogy milyen alapokon működő, milyen multilateralizmusról lenne szó. Egyesek úgy vélik, hogy egy transzatlantinak nevezett (mint láttuk, belül erősen kiegyensúlyozatlan) egypólus az, ami stabil kereteket nyújthat egy jól működő, bár szelektív multilateralizmus számára. E nézet szerint adott esetben – jobb híján – akár a NATO is átveheti az ENSZ BT szerepét. De leginkább persze szükség sem lenne erre, lévén hogy az elsöprő fölény előtt magától meghajolna, az egypólus akarata számára multilaterális fügefalevelet biztosítana a Biztonsági Tanács. Mások szerint ez nem csupán illuzórikus elképzelés, de a hátterében álló dzsungeltörvény szentesítése egyben rendkívül veszélyes precedenst is teremtene. E felfogásban az „ellensúlyok és fékek” elvének érvényesülését kizárólag egy többpólusú rendszer biztosíthatja, valódi multilateralizmusra csak a mainál jóval kiegyensúlyozottabb nemzetközi erőviszonyok között volna esély. Európa célja és küldetése, hogy maga is a globális folyamatokat alakító – azokat lehetőség szerint az együttműködés felé terelő – hatalmi központok egyikévé nője ki magát.



Mindezen vitákkal kapcsolatban az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő uniós politikus, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök 2005 júniusában „két filozófia” ütközéséről beszélt. Mint hozzátette: „Mindig tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd ez az egész felszínre kerül”.



Eközben az európai állampolgárok már-már ösztönösen érzékelik (és a felmérések egybehangzó tanúsága szerint masszívan nehezményezik) a szuverenitásvesztésből fakadó politikahiányt. A gazdasági-társadalmi berendezkedést illetően nem a szabályok nélküli „ultraliberalizmus”, hanem a szolidaritás és a környezetvédelem által keretek között tartott szociális piacgazdaság mellett teszik le voksukat. A közös uniós fellépést tartják hatékonynak és kívánatosnak, ám ettől még identitásaikról és nemzeti vétóikról nem óhajtanak lemondani. Elsöprő többséggel értenek egyet abban is, hogy Európának „az Egyesült Államoktól független külpolitikát” kellene folytatnia. Márpedig a politikai cselekvés és szabályozás igénye, az identitáshoz való ragaszkodás, illetve a független külső szerepvállalás mint elvárás teljes mértékben legitim – s egyébiránt stratégiai szempontból mindenképpen elengedhetetlen – törekvés. Figyelmen kívül hagyása pusztán egyetlen dolgot eredményezhet: visszafordíthatatlan külső-belső hiteltelenedést.

Hogyan tovább?

A jelen integrációs gyakorlat, melyben felelősségeiket egy politika nélküli unióra ruházzák át a tagállamok, alapvetően két forgatókönyvhöz vezethet. Vagy folytatódik, s ez esetben európai érdek- és értékérvényesítő képességünk külső hatalom/hatalmak irányítása alatt erodálódik semmivé. Az európai építkezés során bevett hasonlattal élve: feloldódunk, mint egy csésze teában a cukor. Vagy ellenhatást vált ki, s az integrációs „közjáték” után a szuverenitásgyakorlás kizárólagos alapon visszatér a hagyományos nemzetállami keretek közé. A probléma az, hogy az európai országok ma már egymagukban sem a globális kihívásokkal szemben, sem a nemzetközi erőviszonyok rendszerében nem képeznek kritikus tömeget. A kiút kézenfekvő: Európát politikai tartalommal kell feltölteni s uniós szinten kifejezetten európai stratégiai prioritásokat és preferenciákat kell kifejezésre juttatni.

Ez mindenekelőtt olyan konkrét – elméletileg magától értetődő – lépéseket jelentene, mint hogy például a gazdasági és pénzügyi unió (EMU) stabilitási paktumának kiadáskorlátozó szabályai alól kivonhatóak lennének az európai gyártású fegyverzeti beszerzésekre (magyarán: az önálló európai hadiipari-technológiai bázis megőrzésére), vagy éppenséggel az európai energiaellátás külső függőségének csökkentésére irányuló beruházások. Hasonló szellemben – az Egyesült Államokban következetesen folytatott gyakorlat mintájára – beazonosításra kerülnének a stratégiailag kulcsfontosságú ágazatokban működő azon vállalatok, melyeknek politikai és biztonsági okokból európai tulajdonban kell maradniuk. Ha viszont az ilyen típusú szuverenitásőrző intézkedések megtételére alkalmatlannak bizonyul az EU, akkor így vagy úgy, de elkerülhetetlenül az önmegsemmisítés felé halad. Mint azt Umberto Eco olasz filozófus megfogalmazta: „Európa vagy európai lesz, vagy darabokra hullik szét”.

Pedig az egybenmaradáshoz jó alapokkal indulnánk. Földrajzi adottságunk, történelmi örökségünk és az immár több mint fél évszázados integráció tapasztalata ugyanis egy erősen konvergáló európai szemléletmódot eredményezett. Kontinensünk elhelyezkedése kezdettől világossá tette, hogy – szemben mondjuk az Egyesült Államokkal, melyet óceánok választanak el a potenciális válságövezetektől – Európa számára az elszigetelődés soha nem jelenthet opciót. A környezetünkhöz fűződő kapcsolatok egyetlen hosszú távon életképes módja az együttműködés és a párbeszéd. Belső testvérharcokban, képlékeny szövetségekben, nehezen kivívott értékeink saját magunk általi sárba tiprásában bővelkedő történelmünk ráadásul erős szkepticizmussal vértezett fel bennünket, különösen ami a jó és a gonosz küzdelmére leegyszerűsített világképeket, az egytényezős értelmezési kereteket, valamint a végsőnek hitt-hirdetett győzelmeket illeti. Ehhez társul még az integráció egyik legfőbb tanulsága és vezérfonala: az intézményekbe (azok legitimáló, tapasztalat-továbbörökítő, magatartásformáló erejébe) vetett hitünk.

A fentiek elegyéből egyfajta „intelligens egoizmusként” emlegetett hozzáállás körvonalazódott ki, melynek középpontjában az az egyszerű, ám messzemutató meggyőződés áll, miszerint a legjobb életbiztosítás a szolidaritás. Ez utóbbi három fő dimenzióban jelentkezik: az európai fenntarthatóság-modell lényege a belső (társadalmi kohéziót célzó, illetve az európai országok és régiók közötti politikai-pénzügyi mechanizmusokat mozgató), a külső (a leszakadó országok fejlesztésére és multilaterális keretek építésére irányuló), valamint a nemzedékek közötti (a környezet és a természeti források felelősségteljesebb kezelését szorgalmazó) szolidaritás.

Mindez természetesen szép is, jó is, előremutató is. Az imígyen összeálló modell belső megőrzéséhez és külső előmozdításához azonban jóval többre volna szükség, mint egy rokonszenves – és egyébiránt helytálló – megközelítés. Érvényesítéséhez ugyanis stratégia, vagyis szuverenitás alapú, geopolitikai megfontolások által vezérelt, határozott irányvonal, döntés és cselekvés szükségeltetik. Márpedig ez a mai Unióban elképzelhetetlen: minden rá irányuló erőfeszítés két ponton is azonnal zátonyra fut. Egyrészt az autonómia, másrészt az erő és hatalom kérdésében ütközik ki a tagállamok közötti mély megosztottság, amelyben a többség gondolkodását vagy az atlantista alárendelődés, vagy a pacifista délibábok, vagy egyszerre mindkettő határozza meg. Függetlenül attól, hogy egyik is, másik is a valóságtól elrugaszkodott, hosszú távon végzetes elképzelés. Melynek hívei éppen csak arról feledkeznek meg, hogy a függetlenség elutasítása függőséget, az erő elutasítása pedig erőtlenséget eredményez. A függőség és erőtlenség pedig egyaránt kiszolgáltatottsághoz és hiteltelenséghez, más szóval bárminemű tárgyalási pozíció egyszer s mindenkori elvesztéséhez vezet. Akár saját modellünk fennmaradásáról, akár a nemzetközi folyamatok alakításáról legyen szó.

Ebben a helyzetben természetszerűleg adja magát a kérdés, hogy mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán tenni valamit? Nos, a válasz egyértelmű igen, ám ehhez mindenekelőtt tudomásul kell venni a mély belső ellentmondásokat, továbbá azt az evidenciát, hogy kisebbségben levő elképzelést nem lehet többségi döntéshozatallal megvalósítani. Következésképpen egyrészt megálljt kell parancsolni az integrációs előremenekülésnek, másrészt az ún. rugalmasság (a többsebességes Európa, változó geometria, előőrs stb. neveken ismert differenciálás) elve alapján a konkrét projektekre, valamint a többet és gyorsabban megvalósítani akaró tagállamok húzóerejére kell összpontosítani.

Az integráció szakadékba rohanását megállító stabilizálás kulcsa a két projekt – Európa mint térség és Európa mint geopolitikai szereplő – világos megkülönböztetése egymástól. A korábban többször említett Jacques Delors, illetve az alkotmányosnak nevezett uniós szerződés tervezetét kidolgozó Konventben elnöklő Valéry Giscard d’Estaing már a kilencvenes évek közepén külön-külön azon meggyőződésüknek adtak hangot, miszerint a kibővült Európa közös ambíciói nagyjából a Maastrichti Szerződést megelőző Európai Egységokmányban foglaltak szintjén határozhatók meg reálisan. És már ez sem akármilyen fegyvertényt jelentene. Azt mutatná ugyanis, hogy az óriási, lényegében kontinensünk egészét lefedő térséget sikerült a fentebb leírt szolidaritásmodell alapján, jól működő egységbe szervezni.

A „nagy Európa” legkisebb közös nevezőjét azonban egyelőre fényévek választják el attól, hogy a külső súlyt és befolyást is biztosító önálló politikákhoz elég legyen. Ezért hát bölcsebb és hasznosabb lenne konkrét projektekre koncentrálni: a jelenlegi egy helyben toporgás helyett így rögvest a lehetőségek széles tárháza nyílna meg előttünk. A határokon átnyúló infrastrukturális hálózat, az oktatás-kutatás, az energiaellátás vagy a biztonsági-védelmi képességek fejlesztése terén például millió konkrét és jövőbe mutató – az európai szuverenitást erősítő, ipari-technológiai bázisunkat fejlesztő, gazdasági teljesítőképességünket növelő, foglalkoztatást ösztönző – kezdeményezés vár régóta gazdára. Ezek ahol lehet, ott összuniós körben jönnének létre (mint a Galileo műholdas navigációs rendszer esetében), ahol pedig nem, ott szűkebb csoportban (az Ariane vagy az Airbus mintájára) kerülnének megvalósításra. Időközben pedig a leginkább ambiciózus országok szűkebb köréből kirajzolódhat az egyértelmű stratégiai célkitűzéseket felvállalni kész „előőrs”, amely egyfajta húzóerőként igyekszik előbb-utóbb valamennyi tagállamot az európai szuverenitás megőrzése szempontjából elengedhetetlen politikai unió útjára terelni.

Mindez persze nyilvánvalóan a politikai akarat meglétének függvénye. Ám egyáltalán nem kizárt, hogy az események formáló ereje – a globális kihívásokkal és lokális válságokkal szembeni tehetetlenség következményei, az óceán túlpartjáról kapott pofonok, a politikai gyengeség miatt elszenvedett gazdasági hátrányok – végül mégiscsak ebbe az irányba sodorják a tagállamokat. Egy dolog ugyanis bizonyosnak mondható: Európa európaiként való fennmaradása számára az integráció önálló és határozott politikai tartalommal való feltöltése jelenti az egyedüli esélyt. Egészen egyszerűen nincs más út. A kérdés az, hogy vajon még időben rátalálunk-e? Így hát ma különösen aktuálisak az alapítók között helyet foglaló belga Paul-Henri Spaak ébredést sürgető szavai: „Olyan tétlenek vagyunk, mintha a történelem megvárna bennünket, mintha lenne időnk megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, mintha az örökkévalóság is a miénk volna.”

Vincze Hajnalka